A minap beleláthattam a zongora testébe, most már tudom, hogy a zenéhez bizony feszíteni kell a húrokat, hogy szinte elpattannak, és kalapácsok ütik őket, de a húrok zengenek kitartóan, mindegyik más hangon. Bár egyenként nem sokat érnek, mégis nagyon szépen szólnak, csak jó Zongorista kell hozzá. Kíváncsi lennék, kinek hogy tetszett, a zongorán belül minden másként hallatszik, minden olyan visszhangos, fülledt, a melletted fekvő húrok hangját kétszeresen hallod, míg a távoliak énekét épp csak érzed a tér rezgésében. A zongorahangoló hosszasan dolgozott, hogy a sok húr mind a helyén legyen, s kellő erővel kapaszkodjék a hangszer belsejében, várva a hangverseny kezdetét. A Művész lassú, de határozott léptekkel leül a székre, magasságát lejjebb ereszti, kezét a billentyűkre teszi az áhítatos csendben, a fuvolistára tekint, s játszani kezd szédítő ütemben, egy soha nem hallott dallamot. Az ókori birodalmak mérhetetlen erejével és titokzatosságával, a modernitás megzabolázhatatlan szertelenségével és újszerűségével, keze alatt az öreg hangszer újra erőre kap és vidáman zeng, mint már oly sokszor. A fuvolista figyeli a zenét, figyeli a Művészt s a zongora intarziás fedele mellett állva felel a húrok hangjára a saját üde, ezüstös hangján. Új dallamot játszanak, monumentális versenyművet, amit sose hallott még senki, mert az öreg zongorán még nem játszott el a Művész egyetlen dalt sem kétszer. Keze finom mozdulattal, szalad a billentyűkön, átszellemült tekintetét a fuvolistára szegezi és úgy játszik: neki játszik.
[...] ami az év egyik csúcseseménye, találtam valamit… Láttam közelről egy szélkereket. Patkoló Kifutás: eddigi életem legnagyobb projectje, durva meló, sok öröm, sok tanulság… nagy terveket kezdünk szőni Tomival. [...]